The writer's Revenge 4.rész

Az út további részében csöndben ültek, majd a fiú vállára hajtotta a fejét és érezte, hogy elnyomja az álom... Régóta nem aludt.
Andy megpróbált a lány lelkébe hatolni, hogy megállítsa az álmait, de már ő is fáradt volt.
Táplálkoznia kellene.
Óvatosan kimászott a lány mellől, elfektetve őt az üléseken és elindult a vonaton zsákmányt keresve. A vadállat a belsejében már tombolt. Az utolsó vagonba érve meglátott egy fiatal férfit. Egyedül volt, nincs kockázat. Andy profi volt... elcsalta őt egy félreeső helyre, ott hipnotizálta majd lakmározni kezdett belőle. Miután végzett nyálával eltüntette a fiú nyakáról a sebet, visszaültette őt ülésébe. Látta, hogy kicsit kába a vérveszteségtől...
- Sebaj haver... majd rendbe jössz
- Rendben - a fiú megnyugodott és elaludt...

Andy épp visszafelé indult, de ahogy megfordult szembe találta magát Sandy kéken villámló szemeivel...
- Én... mindent láttam...
- Sajnálom...
- Miért nem szóltál, hogy éhes vagy? - a lány sírt...
- Miért sírsz? - döbbent le Andy
- Azt akartam... hogy... - Sandy elszégyellte magát. Arra vágyott, hogy a fiú belőle táplálkozzon...
- Te komolyan azért sírsz, mert azt akarod, hogy belőled igyak?
- Hát... tudni szeretném, hogy milyen érzés, egyszerűbb lenne és legalább... meghálálhatnám, hogy megmentettél engem...

The writer's Revenge 3.rész

- Jó estét - köszönt feléjük az ápolónő...
- Uram, maga, hogy került ide?
Sandy érezte, hogy legördül egy hatalmas kő a szívéről... Tehát más is látja Andy-t...
- A feleségemért jöttem... - mosolygott úgy, hogy a nővérke majdnem ledobta a bugyiját...
- Tökéletes pár... - ámuldozott végül....- maga nem Sandy Anderson, az írónő?
- de...
- És ön pedig a könyveinek főhőse... pedig azt hinné az ember, hogy ilyen férfi... nem létezik... - Andy büszkén kihúzta magát... mire a lány csak elmosolyodott...
- Köszönjük a bókokat... - suttogta mély karcos hangján a fiú...
A vörös hajú ápolónő majdnem leolvadt a lábairól. Andy tájékoztatta, hogy elutaznak és mindennél jobban figyeljen a kómában lévő gyerekre.
A nő végig a hipnotikus szemekbe bámult. Tudta, hogy mi a dolga...

- Elég lett volna megkérni... - morogta a lány bosszúsan, már a vonaton ülve...
- Már századszor mondom, hogy sajnálom, de így biztosabb, tudok rá figyelni, mert látom a gondolatait...
- Olyan tulajdonságaid vannak, amiket nem én írtam neked...
- Tudod a halálod előtti pillanatban szólítottál és valamilyen erő visszaküldött a földre...
- Várj... vissza? Hát nem én alkottalak?
- Nem teljesen... Tudod a fantáziád nagyon erős... bele tudtam kapcsolódni a gondolataidba, tudtalak segíteni a karakterem megformálásában, a külsőmet ugyan te találtad ki, de a belsőm... sokkal régebbi... és a sajátom...

The writer's Revenge 2.rész

Sandy alig várta, hogy induljanak. Nem bírt volna tovább a fenekén ülni. Bosszút akart, válaszokat. A fejét elfordította, mint egy kiskutya, és Andy szemébe nézett...
- Menni akarok... - a lány szemébe könnyek szöktek, miközben a cipőjét vette...
A szülei meghaltak, a testvére kómában és az egyetlen személy akiben bízhat, egy természetfölötti lény, aki úgy lesi a kívánságait, mint egy szerelmes kamasz, mióta kimentette őt az égő épületből.
Egymás szemébe néztek, ahogy a fiú a karjaiban tartotta.
A fiú, aki az író könyvbéli hőse volt... és azóta bumm...
Mindenhová követi és segít neki...
- Andy! Hogy megyünk el innen? Elvitted a lopott kocsimat...
- Ugye tudod, hogy mi vagyok? Te alkottál... tisztában vagy a képességeimmel... ne sértegess... - húzta fel az orrát...
- Hát bocs, de egy hete még a létezésed is csak egy fantázia volt az agyamban...
- Érted élek... megmondtam...
- Igen, csak még nem hiszem el... hogy valóság vagy...
A fiú bánatosan lehajtotta a fejét. Nehezen tartotta kordában vad dühét... de a törékeny lány adott neki életet.... türelmet kell gyakorolnia...
- Ne haragudj... - suttogta maga elé Sandy, miközben felállt az ágy széléről... - de megérthetsz engem is... lehet, hogy csak megőrültem és az agyam pszichés kivetülése vagy...
- Ezt egyszerűen megtudhatod...
- Hogyan?
Kopogtak...

The writer's Revenge 1.rész (bevezető...)

Fáradtan nyújtózott egyet az ablakhoz lépve. Unta magát és bosszankodott... Miközben az öccsére kellett vigyáznia, már látta, hogy az utcán várnak rá...
Andy aggódó tekintettel nézett a zárt ablak felé
* Nyísd ki - érintette meg a lány lelkét, lágy hangjával. Az engedelmesen lenyomta a kilincset. Amint kitárta az ablakot a fekete hajú acélos tekintetű fiú már mellette is állt.
- Hogy van? - kérdezte, miközben kisöpört egy kósza fekete tincset az arcából...
- Stabilizálták, de kómában van... - A lány elgyötört arca ellenére gyönyörű volt. Szőke hajában fekete csíkok húzódtak, szemei kéken ragyogtak. Bőre fehér, porcelán, teltkarcsú idomaira feszült szűk, fekete ruhája, lábai hosszúak... de nem volt rajta cipő.
Mezítláb járkált fel-alá a kórteremben.
- Hol a cipőd? - kérdezte Andy a lány apró lábujjaira mutatva...
- Az autóban... kényelmetlen volt...
- Nincs is autód...
- De, már van...
Andy döbbenten állt...
- Kocsit loptál?
- Csak kölcsön vettem...
Sandy ártatlanul nézett a fiúra, aki elolvadt a tekintetétől azonnal... Sóhajtott egyet...
- Visszaviszem, aztán jövök érted és megyünk... mennünk kell - mosolygott a kezelhetetlennek tűnő lányra...
- Jó, de siess légyszi, mert fázik a lábam... - hajtotta le a fejét...
- Ember létedre nagyon...
- Mi vagyok? - nézett rá újra boci szemekkel...
- Hagyjuk... - azzal a fiú távozott az ablakon át...

Posta

Na igen The End :D remélem tetszett, most kicsit a másikat írom, mert emellett az elég laposan futott eddig... megpróbálom kicsit összekaparni hamvaiból... Aztán nemsokára újat kezdek itt, mert már megvan a kövi sztorim :D
remélem még bírjátok...
Köszi a sok komit és olvasást!
http://myrebelconfession.blogspot.hu/

21. Back...

Minden napom egyforma volt, amióta azonban összefutottunk őrült nyomozásba kezdtem...
Újra látnom kell őt...
De a nyomozásom nem vezetett sehova, szó szerint a semmiből tűntek fel és hatalmas sikereket értek el...
- Mit kutatsz? - kérdezte a kolléganőm...
- Csak a Black Veil Brides anyagát néztem...
- Nemsokára megint bent lesznek...
- Interjú?
- Az... irtó dögösek nem?
- ... az... - suttogtam magam elé...

Aznap végig a folyosót bámultam...
- Háromra jönnek - nevetgélt a kolléganőm...
- Nem is... - elvörösödtem...
- Ne szédíts... olyan vagy mint egy tini...
- Nagyon vicces...

A három óra aznap olyan lassan jött el, mintha direkt nem telne az idő...
Egyedül ültem az irodában... egy alak jelent meg előttem... azt hiszem megőrültem...
- Mire készülsz Saguna?
- Maga meg... maga ki?
- Az Isten vagyok...
- Persze, ügyes trükk... elnézést, de dolgom van... nem tudom, hogy került ide... sajnálom...
Faképnél hagytam...
A folyosón újra és újra felbukkant, szinte futottam, egyenesen neki Andynek...
- Sajnálom...
- Ez valami szokás?
- Bocs, csak... - a földön ültünk... a szemébe néztem... a fejem éktelenül fájni kezdett, mintha baltával csapkodnák... de nem érdekelt. Csak bámultam a kék végtelenségbe... nem tudom mit gondolt, de ő sem mozdult... Ashley lépett oda...
- Haver... menni kéne...
- Ja persze... az... az interjú...
Felsegített a földről.
- Szeretnélek újra látni... - elővett egy papírt és felírta a számát... - hívj fel... kérlek...
Csak bólogattam...

Este a telefonommal a kezemben ültem... kicsöngött...
- Igen?
- Szia.. tudod én vagyok a lány, aki kétszer is fellökött...
- Istenem, de örülök, hogy felhívtál... tudunk találkozni?
- Most?
- Kérlek!
- Rendben...
Megadtam a címem és gyorsan felöltöztem... A ház előtt nyikorgó kerékkel állt meg és dudált... azonnal rohantam lefelé...
Beültünk egy kávézóba.
- Honnan ismerlek? - kérdezte amikor kihozták a kávénkat...
- Nem tudom... de én is ezt érzem...
- Hihetetlen... ahogy megláttalak tudtam, hogy valahol már láttalak... de ez... olyan más...
- Én is ezt érzem...

A szomszédos asztalnál ült egy férfi, ugyanaz, aki korábban az irodámban járt...
- Őt ismerem... ma bent volt az újságnál, azt mondta, hogy ő az Isten...
- Micsoda emberek vannak... - mosolygott rám... észvesztő érzés söpört végig rajtam... annyira szerettem volna, ha megcsókol...
- Maguk egymásnak lettek teremtve... - sétált el mellettünk az öreg...
Bár viccesnek tűnt, mégsem nevettünk rajta...
- Kicsit.. későre jár... - motyogtam zavaromban
- Hazaviszlek, de csak, ha megígéred, hogy találkozhatunk még...
- rendben - egyeztem bele mosolyogva...

A ház elé kísért. Az ajtóban egyik lábamról a másikra álltam... Talán be kéne hívnom, de mit gondolna rólam, ha ezt tenném... nem tudtam dönteni...
- Remélem nem miattam vagy ennyire ideges...
- Hát.. nem... - hazudtam...
- Akkor jó, mert én nagyon szeretnélek... - közelített és ajka az enyémre tapadt... - megcsókolni... - suttogta...
Azonnal összeestem a fájdalomtól, Andy is a földre rogyott... éreztem ahogy a fogaim előtörnek az ínyemből... Ő is a száját fogta fájdalmában.
Az emlékek elkezdtek visszafolyni a fejembe... úgy éreztem szétrobban...
Hirtelen múlt el a fájdalom... épp ahogy jött... Andy felült megfogta a kezemet és rám meredt...
- Te vagy... és én... mi... - nem találta a szavakat... közelebb hajolt és megcsókolt...
- Hé minden rendben? - kiabált oda egy fazon...
- Persze, csak leesett a kulcsom... - kiabáltam vissza akkor vettem észre, hogy az Isten az...
- De most már... vigyázzatok egymásra... - nevetett és eltűnt...
Andy telefonja szólalt meg...
- Igen... igen.... megtaláltam... biztos... majd megkérdezed te... - letette...
- Ashley volt... azt hiszem mindenki emlékszik... de azt senki nem tudja, hogy mi történt...
- Az Ördög műve... aznap, mikor új életet kezdtünk itt... elvett tőlünk mindent... az emlékeinket és egymást...
- Már nem számít... most már együtt maradunk...
- Örökké...
Ajkaink csókban forrtak össze...
- Örökké... - ismételte...

VÉGE

20. Without memories...

Los Angeles valóban csodálatos volt. A ház amiben laktunk hatalmas. 

- Tudod milyen fontos vagy nekem? - kérdezte Andy az ágyon ülve

- Nem... - mosolyogtam kacéran, mire elfintorodott... majd elnevette magát...

- Nagyon

- Remélem is... - ajkaim rátaláltak az övéire. 

Andy halványan elmosolyodott és az ölébe húzta a lányt. Újra rátapadt Saguna szájára. Érezte, ahogy a lány kéjesen lejjebb nyomja a a csípőjét, felnyögött, mire Saguna játékosan mozogni kezdett rajta...

A vadállat kitörni készült belőle, a lány csípőjére tette kezeit és megállította kéjes mozgását.

Lehúzta a ruháját, majd belemarkolt a fenekébe, mire a lány felnyögött. Tombolt benne a vadállat, felállt, a lányt magán tartva, nekitámasztotta a falnak. A király újra akarta a testét és a királynő vérét is. Érezte a vér ízét a szájában, mintha a kedvenc édessége lenne... keményen belé hatolt, amikor Saguna az ő vérét vette. A testükön folyt a vér, a vágyik az égig szárnyaltak. 

Lassan egymást harapdálva hajszolták a gyönyört...

- Hallottad, mit talált ki a bátyám? - kérdezte Andy felkönyökölve az ágyon

- Igen, egy zenekar... szerintem jó ötlet... 

- Komolyan?

- Igen... biztos...

- Nem bánnád egyáltalán?

- Nem, szerintem ez egy nagyon jó ötlet és nem buknánk le... így kérdéses, hogy miből élünk... ilyen körülmények között...

- Igazad lehet...

- Naná... királynő vagyok... - nevettem...

- Elnézést felség...

Nevetve újra fölém került... arca hirtelen elkomorodott... és vágyakkal telítődött.

- Szeretlek...

- Én is, örökké...

Később egyedül maradtam, elment megbeszélni az új álcájuk részleteit a többiekkel...

A Sátán megjelent előttem...

- Ugye nem gondoltad, hogy megszabadulsz tőlem? - kérdezte...

- Nem, sejtettem, hogy még találkozunk...

- Akkor... azt is tudod, hogy most mi következik?

- Elveszed őt tőlem?

- Választhatsz... vagy elveszem őt... vagy csak az emlékeiket rólad... olyan életet kapnak, mint amilyen neked volt... azelőtt... és te is... nem lesztek többé vámpírok... ők máris híresek lesznek... te pedig... egy hétköznapi nő életét élheted... de nélküle... nem fogsz rá emlékezni, hogy együtt voltatok...

- Miért csinálod ezt?

- Egy csók... ennyi kell hozzá, hogy újra emlékezzetek mindannyian...

***

Félelmetes álomból ébredtem. fekete csuklyás lények üldöztek... fáradt voltam. Az újság ahol dolgoztam nemsokára nyit, indulnom kell dolgozni... 

Farmert és pólót vettem, bár nem sokra emlékszem a múltamból, a baleset előttről, de azt tudom, hogy nem szeretem a kosztümöket... 

Az irodámban ültem... az új szám címlapján az a zenekar virított... sóhajtottam... elképzeltem, hogyan csókolhat a címlap sztárja... kék szemei világítottak a papírról...

Olyan mintha ismerném a tekintetét...

Aznap az egyik kollégám interjút készít velük...

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy egyenesen nekiszaladtam a folyosón...

- Sajnálom - kapartam össze a cuccaimat a földről... Felsegített... 

Döbbenten álltunk egymással szembe egy pillanatig... így még ismerősebb... láttam a szemében, hogy ő is gondolkozik...

Idegenek... tovább sétáltunk, vissza- vissza nézve, de egy szót sem szóltunk... pedig egy csók... ez választott el az igazságtól... de ezt egyikünk sem tudta...