Sandy alig várta, hogy induljanak. Nem bírt volna tovább a fenekén ülni. Bosszút akart, válaszokat. A fejét elfordította, mint egy kiskutya, és Andy szemébe nézett...
- Menni akarok... - a lány szemébe könnyek szöktek, miközben a cipőjét vette...
A szülei meghaltak, a testvére kómában és az egyetlen személy akiben bízhat, egy természetfölötti lény, aki úgy lesi a kívánságait, mint egy szerelmes kamasz, mióta kimentette őt az égő épületből.
Egymás szemébe néztek, ahogy a fiú a karjaiban tartotta.
A fiú, aki az író könyvbéli hőse volt... és azóta bumm...
Mindenhová követi és segít neki...
- Andy! Hogy megyünk el innen? Elvitted a lopott kocsimat...
- Ugye tudod, hogy mi vagyok? Te alkottál... tisztában vagy a képességeimmel... ne sértegess... - húzta fel az orrát...
- Hát bocs, de egy hete még a létezésed is csak egy fantázia volt az agyamban...
- Érted élek... megmondtam...
- Igen, csak még nem hiszem el... hogy valóság vagy...
A fiú bánatosan lehajtotta a fejét. Nehezen tartotta kordában vad dühét... de a törékeny lány adott neki életet.... türelmet kell gyakorolnia...
- Ne haragudj... - suttogta maga elé Sandy, miközben felállt az ágy széléről... - de megérthetsz engem is... lehet, hogy csak megőrültem és az agyam pszichés kivetülése vagy...
- Ezt egyszerűen megtudhatod...
- Hogyan?
Kopogtak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése