És ezek az álmok ijesztőek és túlságosan is valósághűek voltak. Azok a világító szemek a sötét csukják alól… Abban a végtelen erdőben menekülés valami elől…
Aztán reggel mikor felkeltem mindig egyre nyúzottabb az arc, ami visszanéz rám a tükörből.
- hát ez rettenetes - gondoltam, miközben egy újabb reggeli kisírt szemű tükör-árnyék önmagamat néztem
- bele fogok őrülni ebbe - magamra kaptam gyűlölt fekete nadrágkosztümömet.
- remek - gondolataim cinikusan csengettek a fejemben. Fekete kosztümöm jól ment a fekete szalmakazalként álló hajamhoz, de kiemelte hófehér bőrömet és a szemem alatt húzódó sötét lilás-fekete sávot.
Szörnyűbben festettem, mint egy szellem.
Elindultam dolgozni, de egész úton csak Ő járt a fejemben. Ma megint láttam őt álmomban. Az ismerős arcot mely ugyanakkor egy idegent rejtett. Minden apró vonását ismertem - Fekete haját, ami elöl hosszan az arcába lógott, szemeit, amik minden álmomban más színűek voltak hol feketén, hol vörösen, hol pedig jég-kéken csillogtak rám -mégsem tudtam ki ő valójában. Amikor megjelent még a csontjaim is remegtek az őt körülvevő hidegtől és az elő-elővillanó szemfogaitól. Mégis minden álmomban megnyugtató volt a jelenléte. Egyre gyakrabban láttam Őt.
Először 14 éves koromban jelent meg, amikor egy agyrázkódásom volt, megmentette az életemet, a testemet, amin ép át akart hajtani egy autó. Ekkor még csak azt hittem, hogy illúzió. Másodszor valóságosabb volt. 16 lehettem, amikor éjnek idején sétáltam hazafelé egy hosszúra nyúlt nap után.
Belökött egy kapualjba és megmentett ezzel egy utcai lövöldözéstől. A harmadik óta érzem rendszeresen a jelenlétét. De már az is rég volt. Most kezdtem nem rég dolgozni egy kiadónál. Épp 19 múltam.
Látni akartam. Kétségbeesetten kerestem egy megoldást és ekkor bevillant. Hiszen egy toronyházban dolgozom. Még végig sem gondoltam. Belefeledkezve gondolataimba rohanni kezdtem a lifthez. Úgy döntöttem, hogy leugrok a tetőről. Ha nem jelenik, meg hát úgy elkárhozom, de vége a szenvedéseimnek. Ha mégis megjelenik, akkor. Nem is tudom, hogyan tovább. Lenéztem a tetőről, este volt így nem láttam mást csak hangyaméretű embereket, akik robotként teszik a dolgukat. Álltam ott ugrásra készen, de még mozdulni sem volt időm. Hirtelen átjárt a hideg. Hát eljön. Jeges érintést éreztem a vállamon és az arcom jobb oldala is mintha megfagyott volna.
- Ha látni akarsz, elég, ha szólsz. Nem kell ugrásra készen várnod rám egy tetőn. - súgta a fülembe teljesen földöntúli gyönyörű hangján. Ilyen gyönyörű hang nem is létezik.
- Te egy őrangyal vagy? - kérdeztem feleslegesen, hiszen tudtam, hogy nem angyal. Ő valami egészen más, azonban a válasza még így is meglepett.
- Nem… Én egy… vámpír vagyok - még mindig mögöttem állva suttogott a fülembe. Vámpír… hát ez lett volna az utolsó, amit életemben gondoltam volna. Nem tudtam, hogy féljek tőle vagy sem. Hiszen ez a csodálatos lény többször is megmentette az életemet. De vajon miért?
- Vámpír…
- Félsz tőlem? - kérdezte olyan kimérten, hogy szinte rettegni kezdtem attól, hogy nem akar velem lenni, hogy kellemetlen neki a 101.emeleten engem tartani a karjaiban.
- Nem, hiszen már annyiszor megmentettél. Vagy ez egy vámpírnak természetes? Mindenkit megmentesz? - Kérdeztem csendesen
A gyomra felől halk morgást hallatott.
- Hmm… Nem… a vámpírok nem mentenek embereket. Mi az emberek véréből táplálkozunk, mint azt tudhatod a filmekből. Hirtelen maga felé fordított. A szeme az a jeges kék volt, amit annyira szerettem. A szája gyönyörű félmosolyra húzódott és megölelt.
- De téged soha nem bántanálak - fejezte be a mondatát
Még sosem éreztem ilyet, a testem minden porcikája csontig fagyott, de mégis azt kívántam bár ne engedne el soha többé. De sajnos a testem reakciója a hidegre a remegés volt Ő pedig elengedett. Szinte sírva fakadtam.
- miért nem bántanál? - kérdeztem óvatosan. Féltem, hogy a válasz nem fog tetszeni.
- mert féltelek… mindentől. Még magamtól is. - ahogy ezt mondta elszégyellte magát egy kicsit. Annyira emberi mozdulat volt, amit láttam tőle, hogy szinte megsajnáltam. De nem értettem miért félt magától is.
- és… mi a… Neved? Az enyém Saguna - szinte elnevettem magam a gondolattól, hogy még a nevét sem tudom. A kezemet nyújtottam felé.
- Andy - kezet rázott velem - a neved ősi törzsekből származó név. Nem minden napi. - mosolygott. És beletrafált. Amerikai őslakosok közül való volt a nagyapám. Rajta még látszott is az indián vér. Rajtam már kicsit sem. Az egyetlen ember volt a családomból, aki még élt, de ő is kórházban feküdt és amióta csak az eszemet tudom soha egyetlen szót sem szólt. Nem emlékeztem mi történt azon az éjszakán. Csak a lángokra. 10 voltam, amikor leégett a ház, amiben éltünk. Újra kellet tanulnom mindent. Járni, beszélni, élni, és amikor kicsit jobban lettem el kellett látnom a nagyapámat.
Ahogy kezet fogtam Andyvel akkor vettem csak észre. A bőrünk színe szinte egyforma volt, ami tekintve, hogy ő halott rám nézve kicsit egészségtelen. Lesétáltunk az utcára és kézen fogva sétálás közben beszélgettünk.
- Miért akartál leugrani? - kérdezte morcos hangon
- nem akartam leugrani. látni akartalak. - mosolyogtam elpirulva rá.
- és miért akartál látni? - kérdezte zavartan. Úgy sétáltunk, mint egy szerelmes pár. Minden járókelő megbámult minket, bár inkább Andyt. Nem is csodálkoztam rajta. Hiszen férfi létére emberi szemmel hihetetlenül szép volt.
- nem is tudom csak régen találkoztunk utoljára.
- hmm… 3 éve 2 hónapja és 13 napja és úgy 2órája, bár ez nekem nem tűnik sok időnek - felelte, de láttam, hogy a válaszom még nem elégítette ki.
- nem sok? Nem értem 3 év rengeteg idő. - megzavart.
- nekem 3 év olyan, mint 2 nap… 483 éves vagyok - mosolygott rám és megvillantak hegyes szemfogai.
Számomra még mindig meglepő volt, hogy mellettem sétál egészen a 23. emeleti lakásom ajtajáig. Ott egy csókot nyomott a homlokomra.
- most el kell mennem, de megígérem, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Addig próbáld meg elkerülni a tetőket... ha egy mód van rá... - vigyorogta...
~ Itt akar hagyni most? De megígérte, hogy lesz következő alkalom… Biztos voltam benne, hogy álmodtam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése