15. Hell... alone

A pokol kapujától egy irtó kísért végig kettőnket az úton... Andy egy pillanatra sem engedte el a kezemet. A pokol mélyére vezető út sokkal hosszabb volt, mint gondoltam. Hol derékig hóban, hol rekkenő hőségben sétáltunk... végül eljutottunk az utolsó kapuhoz. Odabentről érezni lehetett a jeges hideg levegőt...
- Itt várjatok... - szólalt meg az arctalan irtó...

Vacogva álltunk...
- Nem is tudtam, hogy a vámpírok képesek fázni... - dideregtem...
- Eddig én sem...
Átölelt... épp megcsókolt volna, mikor kitárult az ajtó és jeges hófúvás tört elő a mélyből...
- Lépjetek elém... - dörögte egy végtelen hang...
Bent minden más volt... a hideg elmúlt, A falon végig tű égett, a terem közepén egy biliárd asztal állt... a bárpult mögött pedig egy démon ácsorgott... A szemben álló falon egy trónon ült maga az ördög... hát nem így képzeltem el... Mint egy vén rock zenész, hosszú hajjal, bőrszerkóban...
- Mit tehetek érted Királynőm? - kérdezte nyájasan...
Miután elmagyaráztam neki, hogy a háborút ellene a bátyám tervelte ki és mi nem óhajtjuk folytatni, végül csendre intett és hosszasan gondolkozni kezdett...
- Kíméljem meg az emberek a háború folytatásától... és adjam vissza a bátyád életét, holott ő tehet minderről?
- Igen...
- Hát... szerencséd, hogy imádom a vámpírokat... de ugye tudod, hogy a bátyád nem hagyja majd, hogy együtt legyetek...
- Talán az élete elég fizetség lesz neki... - feleltem...
- Rendben... szeretem az ilyen érdekes történeteket... kíváncsi vagyok a folytatásra... - nevetett... - most menjetek... a bátyád hamarosan a hoteletekben lesz...

Visszatértünk a többiekhez és elmeséltük, hogy mit történt... Helen a nyakamba ugrott örömében... Ashley viszont még mindig csak idegesen méregetett minket...
A szállodában végre kettesben lehettünk. Minden ilyen pillanatot kiélveztünk... de most nem tartott sokáig az örömünk.

- Visszatért a bátyád... - jött be Chris
A trónterembe siettünk... Drakula már a trónján ült...
- Megmentettél húgom... de az az érzésem, hogy hálát vársz...
- Szeretném, ha elengednél minket... és megígérnéd...
- Nem... nem hagysz el újra... - mennydörgése a fülemben csengett...
- Megmentettem az életedet...
- Hát ezért kár volt... zárjátok be őket... - parancsolta a katonáknak...
Azonnal ránk ugrottak...

A tömlöcben ücsörögtem a földön, láncaim nem engedtek mozogni... Nem lehetünk együtt... sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy bátyám ellenem fordul...
A Sátán megjelent előttem... megfogta az egyik láncot...
- Megérte?
- Meg... meg fogom oldani... - hazudtam, igazából elvesztettem a hitet, hogy valaha is kijutunk innen...
- Ha majd már feladtad... csak hívj... - nevetett bele az arcomba...
Rengeteg idő telt el... éhségem kínzott... a fogaim élesen vágtak a számba.

- Még mindig nem gondoltad meg magad? - jelent meg napi vendégem...
- Nem...
- Rendben... de csak hogy tudd a szerelmed haldoklik... - suttogta... ezúttal nem tűnt jókedvűnek...
- Mi?
- Hallgasd csak...
Jobban odafigyeltem, és már hallottam is... Andy elgyötört üvöltését... láncok csörögtek és csattanások hallatszottak... húsának égett szaga... ezüst...
- NEEEEEEEE - üvöltöttem...
- És most? Még mindig megoldod?
- Nem... mentsd meg őt... kérlek... - lehajtott fejjel zokogtam... vér könnyeim a padlót vörösre színezték...
Megszűntek a hangok... nem tudom, mit tett a Sátán... de Andy nem szenvedett...